Sopron vára az Árpád-korban

A soproni belváros négy és fél méternyi vastagságú feltöltési rétegei kétezer év régészeti emlékeit őrzik. És ez a két évezrednyi rétegződés öt egymás fölé épült, egymásból kinövő települést jelent:
1. a városfalak nélküli római Scarbantia (I-III. század),
2. a legkorábbi (I.) scar(a)bantiai erődítmény (IV-VI. sz.),
3. majd egy lakatlan periódus után az Árpád-kori magyar sáncvár (II), "a mi soproni várunk": Castrum nostrum Suproniense, Suprun/Sopron civitas (XI-XIII. sz.), amely jelenlegi értekezésünk tárgya,
4. (III.) a középkori Sopron hármas védőfala (1340-XVIII. sz.) és végül
5. az újkori Sopron, amelynek városszerkezetében a régi erődítmény részleteit napjainkban csak az utóbbi fél évszázad műemléki kutatásainak eredményeként láthatjuk, mert 1700 után lassan körbeépítették, illetve egyes szakaszait lebontották.

Sopron belvárosának határait tehát három, egymás fölé épült, azonos kiterjedésű erődítmény határozza meg. Ezek közül az Árpád-kori ispáni vár (II.) maradványai nem olyan szembetűnők, mint a kváderköves római városfalak (I.), vagy a monumentális középkori erődítmény hármas védőfal-rendszere (III.). Pedig a kutatók sok mindent kiderítettek már a korai ispáni várról is. Ezeket a régészeti ismereteket összegezzük az alábbiakban.


A római Scarbantia

A római kori Scarbantia központi része a mai soproni belváros alatt található A flaviusi municipiumi ranggal rendelkező kisváros a III. század végéig nyílt település volt, magját - ellipszis alaprajzi formában - csak a IV. század elején erősítették meg városfalakkal. Az 1958. évi Fabricius- házi (Fő tér 6.) ásatás eredményeként ismertté vált, hogy ez a 400 m hosszú, 250 m széles területet körülölelő késő római erődítmény határozza meg mindmáig a soproni Belváros kiterjedését.
Az újabb régészeti ásatások tanúsága szerint Scarbantia lakói 568-ban, az avar honfoglalás évében a longobárdokkal együtt elhagyták a várost.


A gerendaszerkezetű vár

A régészeti megfigyelések szerint a sánc építése nem közvetlenül a terület magyar megszállása után kezdődött. A Városház utcai ásatáson a sánc alatt Tóth Sándor vékony X. századi kultúrréteget figyelt meg. Nováki Gyula és Sándorfi György számításai szerint a soproni sánc gerendaszerkezetéhez 16527 m3 fát használtak fel. A fakazetták vagy kamrák méretei változatosak: 0,7-lxl-1,4m és 2,3-2,5 x 2,5-3 m területet fognak közre, közvetlenül egymás fölé illesztett, a sánc belsejében általában nem csapolt, nem összeácsolt végű, téglalap alakú szerkezetek. A 20 méter széles sáncban a Templom utcai mintaszelvényben 10 kazettasort rekonstruáltunk. Tomka P. ugyanezen a lelőhelyen (szelvényünktől 2-3 métemyire délre) 3,50-3,70 m-es gerendákat, sőt egy 5 m hosszú fatörzset is megfigyelt. Tény, hogy a gerendaszerkezet közeit nem mérték ki szabályosan, a konstrukció szélei felé azonban viszonylag egységes ácsolatot állíthattak össze. A fakonstrukció közeit főleg a városfal előtt kimélyített árok római kori hulladékrétegeket és agyagot tartalmazó földanyagából töltötték fel. A sánc méreteiből adódóan a gerendákat egymáshoz kellett csapolni, hogy azok; egyéb rögzítőelem nélkül is megálljanak, sőt a későbbi földfeltöltés azokat szét ne nyomja. Ilyen sarokkötés a boronafalas építésnél már ismert volt, ez a gerendák alkotómenti találkozását eredményezte. A védműnek a romos római fal fölé emelkedő külső síkját a régészek egybehangzó véleménye szerint összeácsolt gerendák képezhették, bár ennek a csapolásnak helyben talált maradványait, vagy függőleges oszlopok helyét egyelőre nem ismerjük. Csak a Városház utcában találtunk szögletesre faragott gerendák lenyomatait őrző agyagtapasztásokat, amelyek nem "in situ", helyben kiégve, hanem az omladékból kerültek felszínre, bizonyára magasabb szintről zuhantak alá. Tomka Péter a Templom u. 14-ben is dokumentálta hasított gerendák nyomait. Az ásatásokon több helyen megfigyeltük, hogy a sánc belsejében lefektetett gerendák mellé, illetve a kazetták: sarkaihoz agyagot döngöltek be, mintegy ideiglenesen ezzel rögzítve az egymáshoz csatlakozó fatörzseket, vastagabb ágakat vagy hasított gerendákat. A munka folyamatában aztán a mind két oldalról betöltött földréteg maga rögzítette a gerendát.

A rekonstruált gerendaátmérők mutatják, hogy a sáncépítők helyenként vastag, 30-40 cm átmérőjű, kerek átmetszetű, bárdolatlan fatörzseket vagy ágakat használtak. Agyagba taposott faforgács maradványok rétegei is megmaradtak az átégett tapasztásban, lenyomatok formájában utalva arra, hogy több gerendát helyben gallyaztak, faraghattak, hasítottak, feltehetően a külső falsík boronafalának összecsapolásához

A feltárt maradványok alapján a soproni Árpád-kori sánc elméleti metszetét, a romos római városfalat és feltételezhető mellvédet a kép szerint képzelhetjük el. A kamraszerkezetet a sánc belsejében természetesen nem építették ilyen szabályosra, a gerendákat csak a külső és felső felületeken csapolhatták össze gondosabban Az ábra építés közben mutatja a sáncot, amelynek töltéséhez a földet nem csak belülről, és nem csak háton hordhatták, hanem kívülről is építhettek olyan feljárókat, amelyeken akár állati igaerővel húzott kordékban is felszállíthatták a földet.

A sánc földanyaga

A feltárások során tapasztalhattuk, hogy a soproni sánc földanyaga igen változatos összetételű. A sáncban összességében mintegy 53 529 m3 földet halmoztak fel. A töltésben a tiszta tömény agyagtól a települési hulladékokkal kevert laza földig, vagy a kövekkel teli épülettörmeléktől a lelet nélküli homokig, sóderrétegig a legváltozatosabb anyagfajták fordulnak elő. Amint több régész megfigyelte a gerendák összeköttetéseinél viszont általában agyagot lehetett találni. Mintha agyaggal tapasztották volna be a kazetták sarkait.

A vár kapui

Az ispáni várnak két kapuja volt. A feltárt és gondosan dokumentált részletek alapján tudjuk, hogy az északi "kapu bizonyára kétszárnyú volt, és befelé nyílóan hosszú falközt zárt le, amelynek beljebb eső részét mindvégig gerendák határolták. A kapun kívüli, legalább 14 m hosszú kőfalas rész fedett és külső végén nyitott lehetett" Ezt a kapu előtti hosszú, alagútszerű szakaszt és a kapun belüli gerendatámfalat a vársánc 20 méternyi szélessége miatt alakították ki. A viszonylag kis területre kiterjedő feltárás a kapu melletti támfal egymás fölé vízszintesen elhelyezett kerek fatörzseinek illetve hasított gerendáinak lenyomatait, és a földbe mélyedő támasztó cölöpök nyomait is kimutatta. Ugyanakkor megtalálta a kapuszárny vasalásának jellegzetes töredékeit. Az elrozsdásodott vaslemezek mellett szegekkel átvert kovácsoltvas merevítő pántok is napvilágra kerültek. Az egyik 40 cm hosszú U alakban meghajlított vaspánt alapján Tóth Sándor megállapíthatta, "a pánt íves hátú alakja arra vall, hogy a tengely együtt forgott a nyíló szárnnyal". Egy faszénmaradványokat is tartalmazó kerek beásást és íves lenyomatot "a kapuszárny tengelyrögzítő perselyéül szolgáló hatalmas tuskó" helyeként azonosított. A keleti kapu kialakítása a feltárt maradványok alapján azonos lehetett a megismert északi kapuéval.
A soproni vár egyik titkos kijáratára következtethetünk IV. Béla király egyik 1243. június 5.-én, a Nyulak szigetén kelt oklevelének részlete alapján.

A vár árka

Az Előkapu körüli védműveket az adott kor igényei szerint többször átalakították az évszázadok folyamán. Az ispáni vár árkának belső szélét, az északi kapu előtti árokrészlettel 1965-ben tárta fel Holl Imre. Az árok kialakítása valószínűleg a Xl. századi periódushoz köthető. Az árok belső széle az ispáni vár sáncának támfalát képező római városfal külső síkjától átlag 9 méternyire lehetett. A kapu közelében, a kaputornyok előugrása miatt azonban csak 4,5-5 méternyire volt az árok a várfaltól. A Holl Imre által feltárt, XIII. századra keltezett fal az árok belső partját erősítette. Az Árpád-kori ároknak ezt a szakaszát a középkori városárok kiásása előtt visszatemették, és fölötte, a várostoronytól északnyugatra alakították ki a XIV. századi kapuudvart.
Összesen 20 méterben határozhatjuk meg a korai árok hozzávetőleges szélességét, amely valamivel keskenyebb a 23-25 méter széles középkori várároktól
Nem lehet véletlen, hogy az árok és a sánc szélessége megegyezik, nyilván az árokból kitermelt földet hordták fel a sáncba. Az árok inkább széles volt, mint mély, de állandóan víz állt benne, amit a konzerválódott fakéreg darabok és bőrleletek is bizonyítanak.

A sánc kiégése

A sánc leégésének okát és módját több kutató vizsgálta. Az építészeti jellegű, direkt kiégetés - amelynek célja a földtömeg szilárdítása, téglafalszerű tömb előállítása lett volna - főleg azért nem valószínű, mert felesleges lett volna a kapukat előbb megépíteni, majd a tűz martalékává tenni és eltorlaszolni. Ezt a feltételezést a kutatók többsége el is vetette, inkább a sánc faépítményének véletlenszerű kigyulladását vagy ostrom általi felgyújtását tartották valószínűnek. Józsa vizsgálatai megerősítették annak a régészeti feltételezésnek a valószínűségét is miszerint a sáncot nem kívülről, hanem a belső feléről gyújtották fel.

A sánc tetején a gerendaszerkezetbe bekötött, ahhoz ácsolt fa védműpalánk emelkedhetett. Ennek bármely okból való meggyulladásakor keletkező hő a sánc teteje alatti, a földben lévő faanyagot is gyulladáspontig melegíthné fel, de égésről, sőt tökéletes égésről nem beszélhetünk, mert a szükséges oxigén nem áll rendelkezésre.

A sánc régészeti, történeti keltezése

A hagyományos régészeti, cseréptipológiai és rétegtani megfigyeléseket a kevés történeti forrásadattal egybevetve kaphatunk biztosabb támpontokat a kormeghatározáshoz. Mindezeket alátámaszthatják a fizikai koradatok, amelyeknek az előzőekhez hasonlóan megvannak a maguk hibahatárai. Sopron esetében a háromféle megközelítésből közel azonos, vagy legalábbis hasonló eredményre jutunk.

Ebben a vonatkozásban a történeti adatoknál konkrétabb, de nehezebben keltezhető részletekkel gazdagíthatják ismereteinket az ásatási eredmények. A régészeti megfigyelések szerint a sánc építése nem közvetlenül a terület magyar megszállása után kezdődött. A Városház utcai ásatáson a sánc alatt Tóth Sándor vékony X. századi kultúrréteget figyelt meg. Az építési időt pontosabban meghatározó hullámvonalas és fogaskerékmintás edénytöredékek kerültek elő, amelyek a XI. sz. elejére keltezik a sánc építését.

Égett földsáncok kormeghatározása fizikai módszerekkel

A sáncok hatalmas tömegű égett földanyaga és a helyenként megmaradt elszenesedett gerendák bőséges mennyiségű mintaanyagot szolgáltatnak ezekhez a mérésekhez.

Minél távolabb van egymástól a faanyag és az égett agyag koradata, annál később égett ki a már fennálló sánc. Emlékeztetőül: a C14 vizsgálatok a vizsgált faanyag kivágásának időpontját az archeomágneses és TL kormeghatározások a kiégett föld utolsó kihűlésének idejét mutatják, vagyis a sánc pusztulásának (pl. ostrom, tűzvész) idejével azonosíthatók.

Sopronban a sánc hat, egymástól távoli lelőhelyén Márton Péter geofizikus emelte ki az égett sáncdarabokat, hogy az egész erődrendszerre érvényes korbecslést is adhassunk. Ahol a C14 és az AM-koradatok érintkeznek az a X-XI. század fordulója. Figyelembe véve, hogy a fa élő korának vége (kivágása), majd beépítése mindenképpen korábbi (néhány évtizeddel?), mint a sánc kiégése, helyesebben égés utáni kihűlése, ez esetben a régészetileg feltételezhető XI. sz. eleji keltezés a sáncszakaszra elfogadhatónak látszik.

A széles talpú soproni sánc építési ideje régészeti módszerekkel elég nagy biztonsággal határozható meg a X-XI. század fordulójára.


A soproni vár urai és népei

A várszervezetek és a megyék élén a király környezetéből kinevezett ispánok (comes) álltak. Több soproni főispán egyúttal az ország nádorispáni tisztét is betöltötte.
Ezért a soproni vár megyéjében (comitatus castrij tehát az ispán (comes castri) helyettese az udvarispán (curialis comes) volt. A várszervezet élén állt még az előbbiek mellett a várnagy (castellanus). Feltűnik még a faluszerű suburbium, a hospes közönség választott előljárója (maior ville).

A várispánság "tisztikara" és fegyveresei a várjobbágyok voltak. Míg a várszervezet élére állított ispánokat a király környezetének főurai közül nevezte ki, a megye tisztikara nagyrészt a várjobbágyok soraiból toborzódott. Az Árpád-kori Magyarország népessége jogilag két nagy csoportra, a szabadokra és szolgákra különült el.

A soproni castrumban hangolták össze egy nagyobb határszakasz, a kapuvári, locsmándi, babóti és darufalvi várak védelmét is. Emellett Sopron ellátta a várispánsági, megyeispánsági központ feladatát és a főesperesi missziós tevékenység bázisa volt. A XII. században a castrum kapuja előtt már látogatott vásárokat tartottak. A XIII. században többször ostromolt erődítmény lényegében még az évszázad végén is azt a képét mutatta, mint megépítésekor, bár földsáncai akkorra megsüllyedtek, a római várfalak tetejére pedig a sáncot kívülről támasztó kőfalat építettek, illetve belül magas fatornyokat emeltek. 1297 és 1340 között épült ki Sopron hármas védőfala, amelynek belső falöve az égett sánc tetején áll.

A várispáni központ régészeti kutatásaiból, levonhatjuk a következtetést: az Árpád-kori soproni vár és a várispánság alapítása egészében első királyunk, Szent István országépítő, országvédő művei közé tartozik. A sáncvár, amelynek megnevezése az Árpád-házi királyok okleveleiben gyakran "Castrum nostrum Suproniensi", a mi soproni várunk, ebben a formájában közel 300 évig, töltötte be fő feladatát, az ország védelmét. 1277-ben ezt a várat adományozta IV. (Kun) László király Sopron szabadságjogokkal felruházott városi közösségének, hogy benne lakjanak, és hogy az eljövendő évszázadokban tovább építve, gondját viseljék.


Szerző: Dr. Gömöri János - Soproni Múzeum