Az Árpad-kori köznépi lakóház

A kutatás története

A magyarországi, Árpád-kori, köznépi lakáskultúra kutatását négy nagyobb korszakra oszthatjuk. Az első korszakot a kutatás előtörténeteként írhatjuk le. E korszak legfontosabb jellemzője volt a pontos ásatási megfigyelések hiánya. Ennek következtében válhattak vezető szerepűvé a XIX-XX. század néprajzi adataiból, az írott forrásokból, illetve egyes nyelvészeti elemzésekből kiinduló vizsgálódások. Négy kutató nevét kell kiemelnünk: Herman Ottóét, aki máig érvényes megállapításokat tett a kerek kunyhóról. Bátky Zsigmondét, aki az újkori paraszti építészetből igyekezett következtetéseket levonni, sajnos jórészt spekulatív módon. A két előző tudóssal ellentétben csak viszonylag ritkán szokott szerepelni Papp László neve az Árpád-kori lakáskultúráról írott munkákban, pedig a történeti körülmények miatt csonkán maradt életműve egy sajátos integráló kutatási szemlélet egyik legszebb korai példája. Az az ő egy személyben foglalkozott a népi építészet alkotásainak a regisztrálásával, a levéltári adatok gyűjtésével, és a középkori faluhelyek régészeti bejárásával is. Végezetül az első korszak kutatóinak körébe tartozik még Szabó Kálmán is, aki elsőként írta le az Árpád-kori veremház feltárását. Az ő esetében azonban a feltárási technika, illetve a megfigyelések pontatlansága az értelmezést is téves irányba vitte.

Az Árpád-kori köznépi lakáskultúra kutatásának előtörténete az 1950-es évek elejéig, Méri István korszakalkotó, tiszalök-rázomi ásatásáig pontosabban e feltárás 1952-ben megjelentetett előzetes közléséig tartott. Méri István szerepét a magyarországi telepkutatásban nem lehet elégszer hangsúlyozni, hiszen nemcsak az általa alkalmazott telepfeltáró technika, hanem az egyes objektumtípusok értelmezése is máig érvényben maradt. Méri Istvánnak köszönhetjük az Árpád-kori veremház első leírását, értelmezését vagy rekonstrukcióját is. Továbbá ő elemezte elsőként a korszak egyéb objektumtípusait: a külső kemencéket, árkokat stb. és végül, de egyáltalán nem utolsósorban e kutatónak sikerült elsőként bizonyítania a talaj felszínére épített többosztatú ház létét, 12-13. századi, falusias környezetben, a kardoskút-hatablaki lelőhelyen.

Az elmúlt 30 év kutatása két külön korszakként kezelendő mind az 1970 utáni két évtized, mind pedig az 1990-es évek. Az 1970-es és '80-as évek kutatásait az alábbi fejlődési irányok jellemezték. Egyrészt, Méri István tanítványainak sikerült számos olyan, fiatalabb kutatónak átadni mesterük szellemi hagyatékát, akik őt már személyesen nem ismerhették. A feltárási módszertan továbbörökítése mellett e két évtizedben azonban több új vizsgálati szemponttal is gazdagodott az Árpád-kori, köznépi lakáskultúra kutatása. Másrészt a magyarországi telepfeltárásokat végző szakemberek a korábbi időszaknál nagyobb érdeklődést kezdtek tanúsítani a települési objektumok betöltésében kibontott kerámia iránt. Így egyre nagyobb igény mutatkozott azon fogódzópontok meglelésére, amelyek alapján kidolgozható az Árpád-kori edényművesség belső korszakolása.

Ha a 1990-es évek Árpádkori lakáskultúra-kutatását egyetlen szófordulattal kívánjuk jellemezni, ezen időszakot a nagykiterjedésű leletmentések időszakának kellene neveznünk. Feltehetően nem tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy jelentős részben e leletmentések feldolgozásának mikéntjétől függ az Árpádkori lakáskultúra kutatása az elkövetkezendő évtizedekben. A feldolgozás vonatkozásában azonban máris mutatkoznak meglehetősen nagy lemaradások.

Értelmezési kérdések

Ha a feltárt objektumokat értelmezni igyekvő dolgozatokat áttekintjük, azt kell tapasztalnunk, hogy e szakirodalom egyik jellegzetessége egy ismételten felbukkanó kétkedés. Bár a kritika általában a szakma peremén szokott megfogalmazódni mégsem hagyhatjuk szó nélkül azon kérdést, vajon a szögletes, általában járószinttel, kemencével és/vagy cölöplyukakkal rendelkező beásások ténylegesen veremházak nyomaként értelmezhetők-e.

Egyrészt minden bizonnyal téved az, aki az összes járószinttel és/vagy cölöplyukkal rendelkező, nagyjából szögletes beásást azonos rendeltetésűnek véli. Hiszen joggal feltételezhető, hogy az ilyen objektumok egy részét állatok tartására, műhelyként, és/vagy tárolóhelyiségként hasznosították. Az elmondottakon túl azonban alig lehet kétségünk ama tekintetben, hogy a talajba ásott járószintű objektumok jelentős hányadát lakták. Olyan esetekben gondolhatunk elsősorban erre, amikor az objektumban fűtőberendezés maradványai is napvilágra kerülnek. Sőt, éppen a kemencék léte és elhelyezése teszi valószínűtlenné azon rekonstrukciót, miszerint egy-egy Árpád-kori ház tárolóhelyiségből és vele azonos légtérben levő, de a talajba nem ásott padlójú lakóhelyiségből állt volna.

A veremház közelmúltban végrehajtott rekonstrukciója során Sabján Tibornak sikerült bizonyítania azt, hogy egy-egy egykori veremház alapterülete semmiképpen sem lehetett azonos gödrének kiterjedésével. Azaz a gödör széle és a talajra ültetett tető széle között padkákkal kell számolnunk, amelyeket mind tárolótérként, mind pedig ágyként igen jól lehetett hasznosítani (az újabb ásatások leletei közül a Hejőkeresztúr-Vizekköze nevű lelőhelyen feltárt 32. veremház szélein kibontott padkák támasztják alá a leginkább e gondolatmenet helyességét).

Ha a megismert feltárási adatok alapján végkövetkeztetést igyekszünk levonni, számunkra az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy bár az Árpád-kor folyamán talajba nem ásott lakóépületeket minden bizonnyal nagyobb számban építettek, mint azt ásatási módszereinkkel regisztrálni tudjuk a földbe nem mélyedő padlójú épületek száma egy "átlagos" faluban nem haladta meg, sőt talán még meg sem közelítette a veremházakét. Azaz azokkal értünk egyet, akik szerint az Árpád-kor folyamán a talajba nem ásott padlójú és/vagy többosztatú házakban olyanok laktak, akik a korabeli köznép életszínvonalánál magasabb szinten tudtak élni.

Az előzőekben a talajba nem ásott padlójú építményeket tartós épületként feltéteztük kimondatlanul is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a földbe nem ásott padlójú objektumok esetében joggal vetődhet fel a könnyűszerkezetű, ideiglenes épületek létezése is. Erre még a régészeti leletanyagból is kiolvashatók halvány nyomok. Elsősorban a cserépbogrács népszerűsége alapján következtethetünk könnyűszerkezetű, ideiglenes építményekre. Mivel ugyanis ezen edénytípusban elsősorban szabad tűz felett lehetett főzni, jogos arra gondolni, hogy a korabeli köznép élete jelentős mértékben zajlott a szilárd hajlékon kívül - legalábbis az év melegebbik felében. Másrészt viszont az sem légből kapott okoskodás, ha a hidegebb, szeles hónapok miatt a szabad tűz körül valamilyen védőépítményt, például az újkorban is ismert szárnyékot feltételezünk. Az elmondottakat pedig tovább árnyalja az, hogy a sátrazással is számolnunk kell, legalább a XII. század közepéig. E hajléktípusról ui. megemlékezett Babenberg Ottó freisingi püspök is, 1147-es útleírásában. E forrást elemző szakemberek általában jurtként értelmezik a hivatkozott forráshelyet, és a sátrazás szezonális voltával számolnak. Egy-egy jurt nemezanyagának elkészítéséhez és fenntartásához egy kisebb birkanyáj gyapja szükségeltetik, aminek következtében joggal feltételezhető, hogy a nyári sátrazás a köznépi átlagnál módosabbak körében lehetett népszerű. A régészet oldaláról e megfigyelésekhez igen keveset lehet hozzátenni. Az egykori jurtokból ugyanis a legkedvezőbb esetben is csak kerítőárkuk maradhatott meg oly mértékig, hogy azt feltárással rögzíteni lehessen. A magyar kutatásban eddig csak a csongrád-felgyői körárkok esetében merült fel a jurtárkoló árokként való értelmezés lehetősége, László Gyula e magyarázata ellen azonban több szakember is komoly ellenvetéseket fogalmazott meg.

A fentebb elmondottakból leszűrhető azon végkövetkeztetés, hogy a talaj felszínére épített lakóházak, illetve a jurtok ellenére is az egysejtű veremház döntő szerephez juthatott az Árpád-kori köznép lakáskultúrájában. Így érdemes néhány szót szólni e háztípus formai sajátságairól. A veremház alapvető jellegzetességeit Méri István az alábbi módon foglalta össze utolsó, 1970-ben megjelent munkájában: "Földházak négyszöglétes gödreit az Alföld területén igen sok helyen feltárták már középső - néha oldalt levő lépcsős bejárattal együtt. Az ágasfák lyukainak elhelyezkedése is általában olyan szelemenes nyeregtetőről tanúskodik, amelyből a lépcsősen kiugró bejárat fölé védőtető nyúlik. (...) az alföldi földházakban általános az agyagból megépített kemence. (...) olyan ház is akadt, amelynek egyik hátsó sarkában kemence, közepén pedig nyílt tűzhely volt. (...) A kerek tűzhely egy kissé a padlószint alá mélyített kör alakú sekély gödör közepén agyagrétegekből domborodóra tapasztott és erősen átégett felületű. (...) Hasonlóan, de laposra tapasztott és erősen átégett a kemence feneke is. A füst a száján keresztül húzódott ki a kemencéből."

A fentebb elmondottakkal ellentétben igen kevés, és sokszor csak áttételes információkkal rendelkezünk a veremházak azon részeiről, amelyek a humusz és az altalaj határa fölé nyúltak. Mivel joggal feltételezhető, hogy e házak tetőszerkezete az egykori talajfelszínre támaszkodott, épített falaknak csak a két oromzati oldalon lehetett szerepük. E falazatok milyenségét talán leginkább a kunfehértó-kovács-tanyai lakóház alapján lehet megismerni. Ezen példa alapján sárral-agyaggal borított sövényfalat feltételezhetünk. A tetőszerkezet vonatkozásában pedig szintén egy új lelet hozhat előrelépést: azon mosonszentmiklósi ház, ahol a leégett tetőszerkezet számos részlete is megőrződött a talajban.

Léteztek kis alapterületű, feltehetőn nem lakás céljára épített, szintén földbe ásott padlójú, és/vagy szilárd tetőszerkezetű építmények is. E kategóriába elsősorban a kerek házak sorolhatók. A kerek kunyhó Árpád-kori létezését e körben azért is érdemes külön kiemelni, mert a magyar néprajzkutatás Herman Ottó óta igen nagy érdeklődéssel fordul e lakóhelytípus felé. A közelmúltban rajzban is rekonstruált ménfőcsanak-szetes-dűlői kerek kunyhó jól mutatja ezen épülettípus alapvető jellegzetességeit: így a rendszerint a középen elhelyezkedő, nyitott tűzhelyet, valamint a változatos kiosztású, de mindig kúp formájúra összeállított tartóoszlopokra támaszkodó tetőszerkezetet. Fentebb több alkalommal is utaltunk arra, hogy a szögletes alaprajzú veremházak esetében az egyes részletmegoldások rendszerint a korai Árpád-korban mutatják a legnagyobb változatosságot. Vigyáznunk kell azonban, hogy ezen összefüggést ne alkalmazzuk további elemzések nélkül a kerek kunyhókra. Hiszen a kerek alaprajzú objektumok bármennyire is archaikusnak tűnik e forma nem csak a X-XI. századra jellemzőek.


Szerző: Takács Miklós - MTA Régészeti Intézet