Koraközépkori vaskohászat a Kárpát-medencében

Az "élet és halál féme" a vas - mítosz és valóság. Mítosz, amikor a mesterségbeli tudásuk miatt szinte varázslatos erővel és földöntúli képességekkel felruházott kohászokról és kovácsokról, sőt kovácshősökről, kovácsistenekről, a vas titkának ismerőiről hallunk egymástól térben és időben távoli népek regöseitől. A valóság, amikor a feltárt műhelyeket tanulmányozhatjuk. Elsősorban erről lehet sok mondanivalója a magyar kutatásnak.

A vasművesség a korai középkorban nem nagyon hasonlított más kézművesek, például a fazekasok, a nyílfaragók, a nyergesek, a bőrrel, fával és csonttal dolgozó iparosok széles rétegének tevékenységéhez, akik munkájukat a szövéshez, fonáshoz hasonlóan háziparszerűen is űzhették, áruikat közeli piachelyeken cserélgethették. Nem így a vas előállítói és művesei, akik egy része ugyan mezőgazdasági munkája mellett állította elő a vasat, de akiknek stratégiai fontosságú készítményeire az előbb említett termékeknél sokkal nagyobb mértékben formált jogot a mindenkori hatalom, a törzsfő, a helyi birtokosok, a fejedelem, vagy a király, a "vastermő föld" birtokosa. Tehát a vas története nem csak a technikatörténetnek, hanem a gazdaság- és hadtörténetnek is fontos összetevője.

Első királyunk, István, amikor az általa kiépített várszervezetet jelölte ki a Magyar Királyság szilárd alapjául, rendelkezett a királyi birtokok népeinek kötelezettségeiről. Az ispáni várak hármas funkciója közül az első és legfontosabb, hogy az erődítmények az ország védelmének és az uralkodói hatalomnak a támpontjaivá váltak. Másodikként a várakban, illetve a királyi udvarházak mellett főesperességeket alapítottak, védelem alá helyezték a keresztény egyházi szervezés körzeti központjait. A királyi várak és udvarházak harmadik feladata a gazdasági élet irányítása, a járadékok begyűjtése volt. A mezőgazdasági és kézműipari termékek, valamint a kereskedelem bevételei biztosították az állam katonai és ideológiai feladatainak ellátását, vagyis a védelmi és rendészeti feladatok költségeit, valamint az egyház támogatását. Az utóbbi évtizedek régészeti feltárásai olyan emlékek sorát hozták felszínre, amelyek tárgyi valóságukban is dokumentálják az államszervezésnek ezt a korai időszakát, amelyről eddig csak gyér írott forrásanyag állt rendelkezésünkre. Az ásatások felfedezései közül az oldalon az ispáni váraknak, a későbbi megyeközpontoknak a szervezett kézműves-csoportjai közül, a vaskohászokat - vagy ahogy István király korában nevezték őket - vasasokat mutatjuk be. Az ezeréves magyar államiság méltó megünnepléséhez is hozzájárulhatunk, ha közkinccsé tesszük azokat kutatási eredményeket, amelyek a magyar állam gazdasági alapjainak megteremtését dokumentálják. Ilyen adatcsoportot képeznek a X-XI. századi vasművességre vonatkozó, és az előzményeket képező avar kori kohászatrégészeti leletek is.

Az utóbbi 30 év során a Soproni Múzeum régészeti részlege, és az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottságának Iparrégészeti Munkacsoportja különböző típusú vasolvasztó kohókat tárt fel és vizsgált meg, főleg Magyarország északnyugati részén. Majd Somogy megyében is tervszerűen folytattuk azt a munkát, amelyet a Kohászati Történeti Bizottság még az 1950-es évek közepén kezdett el főleg Északkelet-Magyarországon és Vas megyében.

Ha egy régen vitatott kérdést kívánunk megválaszolni: hogy tudni illik, ilyen "lovas-nép", mint a magyar, vagy korábban az avar, járatos lehetett-e egyáltalán a vaskohászatban és kovácsmesterségben, avagy kik készítették a szablyák, zablák, kengyelek kovácsolásához a vasat, akkor először a Feltárt vasolvasztó kohókat kell tanulmányoznunk. Kísérletet kell tennünk a műhelyekben végzett munka menetének rekonstruálására, és meg kell vizsgálnunk a vasasok által előállított bucát és az abból kovácsolt készítményeket. A feltárt objektumok és leletek mögött azonban emberek álltak, akik egykor kemény munkával töltötték napjaikat a most általunk feltárt műhelyekben.

Tudjuk, hogy a feltett fő kérdésre ezek után is csak bizonytalan választ kaphatunk, mert a korai középkori, honfoglalás kori és Árpád-kori vaskohászok egyes csoportjainak etnikumát a felettük álló politikai hatalomnak, a törzsfői, fejedelmi, vagy királyi szervezés eredőjének alapján meghatározni lehetetlen. A helynevek sem adnak egyértelmű választ az ott dolgozó kézművesek származásának kérdésében. E kérdés megválaszolásához, hozzásegít az a tény, hogy 'vas' szavunk ősi uráli eredetű. A mesterség alapszókincse ősidőktől változatlan maradt. Egy rovásírásos fúvókalelet - amely 1999-ben látott napvilágot - kétségbevonhatatlan bizonyítéka annak, hogy a honfoglalás kori és Árpád-kori kohászok nagy része magyarul beszélt. Ha érték is türk, szláv, majd később germán hatások a magyar vasművességet, csak újításokra gondolhatunk, amelyek az addig nem használt eszközökre, eljárásokra, vagy más jogállású kézműves-csoportok és munkaszervezési formák elnevezésére vonatkoztak.


A vaskohó-kutatás módszerei

A kohók "gazdaságos" feltárásához önmagukban sokszor nem elégségesek a hagyományos régészeti módszerek. Szükség esetén a geofizikai leletfelkutatást is igénybe kell venni, így miután pontosítottuk a kohó helyét, a legfontosabb információk birtokába juthatunk kisebb felület feltárásával is. A kutatás első szakaszában valóban csak a műhelytípus meghatározása és a salaklelőhely lehető legpontosabb kormeghatározása lehet a fő cél.

A továbbiakban azonban szükséges a lelőhely nagyobb felületeinek feltárása, mert tapasztalhattuk, hogy a kohók közelében faszénégető boksák, ércpörkölő gödrök, újraizzító tűzhelyek, egyes munkahelytípusoknál esetleg kovácsműhelyek, vagy lakóházak is lehetnek. Ezek az objektumok együtt képezik azt a tipikus lelet-együttest, amelyből már nem csak a vasolvasztás technikai lebonyolítására, hanem az egész munkaszervezésre fontos adatokat nyerhetünk, emellett nagyobb eséllyel kísérelhetjük meg lelőhelyünket a környék települési összefüggéseinek rendszerében vizsgálni. Az ásatás megszervezésekor el kell döntenünk, hogy 2-3 kohótelep lehető legteljesebb feltárására törekszünk e, avagy Több telepről igyekszünk megtudni a legfontosabb információkat.


Árpád-kori gödörműhelyek

Imolai típus

A fél évszázada szervezett keretek között folyó vaskohászat-régészeti kutatás bebizonyította, hogy első királyunk korában már jól kiépített vastermelő szervezet működött Magyarországon. A korai Árpádkorban országrésznyi területeket átfogó, szervezett vasvidékek álltak a királyi kincstár szolgálatában.

Az államalapítás korának bucakemence típusa az ún. imolai típus, amely formailag a fajszi típust követi, de az imolai kohók nyitott mellel, kisebb hatásfokkal működtek. A salak nem folyt ki a kemencékből. A X. század második felétől a XIII. századig tartó periódusból, a várszervezetek által regionálisan irányított, de egységes, országos koncepció szerint szervezett vasipar képe bontakozik ki előttünk. Ennek a szervezetnek a Heckenast G. - Nováki Gy. - Vastagh G. és Zoltay E. által 1968-ban felvázolt összefüggései és számos részlete az újabb kutatások megvilágításában is helytállónak bizonyult Számos új adattal gazdagították ismereteinket a Sopron környéki korábban keltezhetetlen - lelőhelyek feltárásai. Ugyanakkor egy újabb megoldatlan kérdés is felmerült. Történetesen, hogy mi volt az oka a mellfalazatok elhagyásának az imolai típusú kohók esetében?

Fajszi és imolai típusú kohók mellett talált vasérc-, vassalak és kemencetöredékek műszaki vizsgálatokból az az általános következtetés vonható le, hogy a különböző típusú kemencékből kikerülő buca minőségét meghatározó kohósalak képződését nem a kemence formája, hanem az indirekt redukciós folyamat kézbentartása befolyásolja. A folyamat a kohóba került anyagok mellett a levegő adagolásával irányítható.

A vasvári kohótípus

A dupla kemencés, Árpád-kori kohótelepek Vas megyében kerültek feltárásra, A típusnak három lelőhelye ismert (Ólmod, Vasvár, Kőszegfalva). A kohók itt is műhelygödörben állnak, de oldalról fújtathatók, nincsenek teljesen a falba mélyesztve.

Nyugati bányászok és kohászok betelepítéséről XI-XIII. századi oklevelek tanúskodnak. Az egri püspökség királyi engedéllyel flandriai bányászokat és kohászokat hozatott Magyarországra a XI. században. II. András (egyik 1291. évi oklevele szerint) stájer (Eisenwurzel, Erzberg környéki) munkásoknak adott kiváltságlevelet, hogy 1200 körül Torockó környékén a vasipar alapjait megvessék. "Tarack" az ottani erdélyi nyelvjárás szerint vassalakot jelent. 1271-ben V. István a Garam vidékére Stájerországi bányászokat hozott be.

Kohótipológia és -kronológia

Mint a fentiekből látható, alapvetően kétféle kohót használtak a korai középkori Kárpát-medencében. A szabadon álló, illetve műhelygödör oldalába épített vasolvasztó kemencéket szinte kizárólag agyagból készítették. Átlag 35-40 cm medenceátmérő és 70-80 cm magasság jellemző mindkét fő típusra. Minden feltárt kohó mesterséges fújtatással működött. Az emberi erővel fújtatott vasolvasztó kemence és a hozzá tartozó műhely neve a szláv környezetben vichnye volt, a kohász (és a vasércet gyűjtő bányász) elnevezése rudnok, vagy rednek lehetett. Avar(?)-onogur kohász és kohó elnevezése nem ismert, magyar környezetben vasas volt a kohász neve. A vasolvasztó (vasizzító) kemence korai magyar elnevezése ismeretlen, a koh, kohó feltehetően germán eredetű. A kohótelepek keltezése 50 évnyi, szűk időhatáron belül még igen bizonytalan, akár a cserépkronológiát tekintjük, akár a műhelytipológiát, akár a fizikai kormeghatározásokat. Ezek együttes alkalmazásával azonban már megbízhatóbb kormeghatározást kaphatunk, tehát eldönthetjük hogy egy bizonyos kohótelep az Avar Birodalomban, a Karoling Ostmarkt területén, avagy már a magyar nagyfejedelemség vagy korai királyság időszakában működött-e.


A vasérctől a kovácsolható vasig

A feltárt kohók leírása után tekintsük át, hogy milyen munkafolyamatok előzték meg a direkt eljárással végzett vasolvasztást. A direkt redukció az indirekt vasolvasztással szemben azt jelenti, hogy a kohókból vasszemcsékből összeállt bucát nyertek, amelyet a salaktól való megtisztítás és tömörítés után azonnal kovácsolható vastömbbé alakíthattak. A bucakohászat Magyarország területén a XVII. sz. végéig általános volt. Akkor, de inkább a XVIII. század elején terjedt el az indirekt vasgyártás ismerete, az első öntöttvas előállításra alkalmas nagyolvasztók építése.

A korai bucakohászat jellemzője, hogy
1. a kohász sokszor maga fejtette (vagy a felszínen gyűjtötte) a vasércet, és már a helyszínen kiválogatta a hasznosítható darabokat,
2. a mosás és szárítás után következett
3. az érc darabolása, hogy a kohóban a nyersanyag nagyobb felületen érintkezhessen a redukáló gázokkal. Az érc pörkölése a felesleges szerkezeti vizek elpárologtatása mellett előredukálást is jelenthetett. Ezért valószínű, hogy az érc pörkölése csak azután történt, hogy
4. a kohót megépítették, kiszárították, előfűtötték.
5. A faszén és érc adagolása a kohó toroknyílásán keresztül történt. Feltehető, hogy a még forró pörkölt ércet szórták a kohóba. Az érc minőségétől és a fújtatók teljesítményétől függően átlag 10 óra hosszáig tartott az érc redukálása, általában nem folyamatos fújtatással.
6. A vasolvasztás befejeztével a kemencetípustól függően emelték ki a vasbucát. A salakgödrös (római császárkori) kohóknál az egész felső aknát szét kellett rombolni, hogy a bucához hozzáférjenek. Azért találhatók ilyen kohók százai egymás közelében, mert csak egy olvasztást végezhettek bennük. A nemeskéri típusú kohó ebből a szempontból gazdaságosabb, de legalább is praktikusabb, mert a mellfalazat leemelése után a bucát kihúzhatták a kohóból. A salakos bucát újraizzító tűzhelyen hevítették, és a szivacsos vasanyag közül igyekeztek a vassalakokat kikalapálni, kovácsolható vasat alakítva ki.
7. Ezután következett a kovácsolás, amely általában már nem a vasolvasztás helyén, hanem a lakótelepülések kovácsműhelyeiben történt. A nemeskéri kohótípus és a hozzá kapcsolódó munkaszervezeti forma esetében - legalább is részben - a kész vastárgyak kovácsolását is a kohótelepen végezték. Illetve az avar kori kohók sok esetben a falvak szélén álltak, ahol a kovácsműhelyeket is kereshetjük. A korai középkori átmeneti munkaszervezeti formák után a X. századi Magyarországon már biztosan külön műhelyekben dolgoztak a kovácsok és kohászok.


Összegzés

Az Árpád-kori magyar vaskohászatnak jelentős avar kori előzményei voltak a Kárpát-medencében. Egyelőre csak a nyugat-dunántúli és somogyi lelőhelyek szolgáltattak kézzelfogható bizonyítékokat ennek igazolására. Az avar kori vaskohászati emlékek jobbára a második avar kaganátus gazdasági átszervezésének időszakából származnak. Feltételezhetően azzal az onogur kolonizációs folyamattal kapcsolhatók össze, amelynek következtében az Avar Birodalom önellátásra rendezkedhetett be. Avariában a VIII. századra már megteremtődtek a korai feudális átalakuláshoz szükséges feltételek. A még nomadizálókkal szemben ekkor már a nagyállattartással is foglalkozó földművelő népesség aránya lehetett nagyobb és meghatározó.

A bodrog-alsóbűi rovásírásos lelet, amely egy X. század elején használt vasolvasztó műhelyben került elő, azt látszik bizonyítani, hogy a letelepült, vasművességgel is foglalkozó "őslakosság", a honfoglaláskor itt talált népesség egy része magyarul beszélt. Feltételezhetjük, hogy az Árpáddal bejött honfoglaló magyarok, helyismeret hiányában nem kezdtek azonnal vasat olvasztani, hanem ezt a munkát kezdetben a helyiek végezték, főleg Somogyban, ahol a kutatások szerint nagyobb arányban élt tovább az őslakosság, föléjük helyezett Árpád-házi herceg, dux (kapkan Koppány), illetve a harka felügylete alatt. A bodrogi székely-magyar rovásírásos szöveg jelentése még vitatott, olvasatától függetlenül alátámasztja azt a feltételezést, hogy még a késő avar kori onogur kolonizációs hullámok egyikével beköltözött, magyarul beszélő vasasok leszármazottait is itt találhatták a X. századi honfoglalók.

A kohászati munkaszervezésben és technológiában a X. század második felében következett be jelentős változás. A korai Árpád-korra vonatkozó újabb ásatási eredményeink alátámasztják és kibővítik a magyarországi vaskohászatról alkotott eddigi ismereteinket. Ez elsősorban azt jelenti, hogy a korábban ismert két kohótípus mellé négy újabb kohótípust, illetve típusvariánst sorolhatunk fel. Tisztáztuk a Sopron megyei kohászati lelőhelyek időrendi viszonyát, és megkezdtük ugyanezt a munkát kohászat-régészeti szempontból korábban fehér foltnak tekintett Somogy megyében. Az 1968-ban nyitva hagyott kérdések jó részét megválaszoltuk. Ugyanakkor újabb kérdések is felmerültek. Közöttük az egyik leglényegesebb, hogy az avar kori vaskohászat emlékanyaga kimutatható-e a Balatontól K-re eső területen, illetve, hogy a már ismert analógiákon túlmenően fellelhetők-e az avar és magyar vaskohászat Kárpátokon kívüli keleti kapcsolatai? Ugyanilyen fontos feladat a megismert kohászati centrumok mikro-régiójának alapos dokumentálása, a településtörténeti összefüggések feltárása, vagyis a korabeli lakóhelyek és temetők leletanyagának, valamint a kohászati emlékanyagnak az együttes vizsgálata.


Szerző. Dr. Gömöri János - Soproni Múzeum