A X. századi hartai temető

A Dunamente a folyószabályozások előtt virágzó változatos tája volt a magyar Alföldnek. Az erekkel, időszakos vízjárásokkal szabdalt lankás dombok, gazdag állatvilágukkal és termékeny földjeikkel mindig emberi megtelepülésre alkalmas színtérnek számítottak.

Ilyen adottságok jellemzik a mai Bács-Kiskun megyei Harta község határát is. A mai falutól mintegy 1 kilométerre, a Nagykékes felé vezető műút keleti oldalán Kustár Rozália egy bronzkori település nyomaitól néhány száz méterre a dombhát északi lejtőjén olyan téglalap alakú foltokra figyelt fel, amelyek rég elfeledett sírok nyomait sejtették. Szaktudását siker koronázta, a földön megfigyelt jelenségek egy, a magyar honfoglalást követő időszakra keltezhető temető sírhelyeit jelezték.

A feltárás számtalan új eredményt hozott. A déli dombhát nem egy átlagos honfoglalás kori temetőt rejtett, hanem a régió egyik leggazdagabb X. századi síregyüttesét. A viszonylag csekély mélységből előkerült sírok - magyar temetkezések esetében ez 70 - 80 centiméter - arról árulkodnak, hogy a X. században itt élők tisztelték halottaikat, és csak a legritkább esetben bolygatták meg az eltemetettek hamvait. Rend volt mind a társadalomban, mind az emberek fejében, nem rabolták ki, nem ásták fel a temetőket úgy, mint tették azt pár évszázaddal korábban az avarok saját eleikkel, vagy a germánok őseik sírjával. Ezt alátámasztják az írott források is, mert míg a germán törvénytudók hosszan értekeztek arról, milyen büntetés sújtja a sírrablót, hasonló törvényről sem az ezredik esztendőt követően uralkodó szent királyok nem rendelkeztek, sem a későbbi krónikák nem szóltak.
A sírok ritkán mégis előforduló bolygatásának az oka nem rablás volt, de hogy ezek mögött a korabeli bolygatások mögött milyen ok húzódott, ma már nem lehet kideríteni.

Valószínűleg a XI. század második felében, a XII. század elején bolygatták meg a temető több sírját. A megbolygatott 5. és 24. sírokon kívül még egy halott nyugalmát sértették meg évszázadokkal ezelőtt. A temető legészakibb, 1. sírjába eltemetett gazdag nőt azonban nem az Árpád-korban ide költőzők ásták ki, hanem még annak a közösségnek a tagjai, amely a sírt pár évvel korábban megásta.

A sírban lovával és ezüstdíszes ruhájában eltemetett középkorú nőt a temetést követően nem sokkal bolygatták meg. A korai bolygatásra számos jel utalt a feltárás során: a bontáskor bizonyossá vált, hogy a teljes sírt újra kiásták. A sírt megnyitók még pontosan tudták, hogy hol fekszik az eltemetett, mert sem rablóaknának nem volt nyoma, sem pedig annak, hogy a sírgödör eredeti oldalfalait bármi módon is megbolygatták volna. A bolygatás korai voltát tovább erősítette az a megfigyelés, hogy a sírban szanaszét heverő lócsontok közül a mellső lábközépcsontok még anatómiai rendben helyezkedtek el, ami pedig csak akkor volt lehetséges, ha a lóbőr és más szerves részek összefogták azokat.

A női sírt azonban nem rablás céljából bolygatták meg, hisz a csontváz jelentős részét háborítatlanul hagyták. A medencét, valamint a combcsontokat kimozdították anatómiai helyükről és a jobb kart mozdították el. A bolygatott kar aztán visszaesett a bordákra elmozdítva ezzel több ezüst ruhaveretet az eredeti helyzetéből.

Hogy miért zavarták meg ennek a 40-50 éves nőnek az álmát az utódok? Ma már nem lehet kideríteni. Az bizonyos, hogy nem rablási céllal, mert sem ezüst fülbevalóit, sem rombusz alakú ezüstből készített veretsorát, sem pedig a ruháját díszítő ezüst lemezszalagokat nem szedték ki a sírból. Kultikus okai lehettek volna ennek a bolygatásnak, vagy valami még kalandosabb esemény késztette ezeket az embereket erre a tettre? Ezt már nem lehet megfejteni, ez örökre az Ő titkuk marad.


Kikötöm lovamat...

Már 1834-ben, a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékának a felismerésekor a sírban nyugvó "Bene vitézt" is lovával együtt találták meg. A korabeli tudósok még azt hitték, hogy az idős hadfi alatt a lova összeroskadt, majd pedig a szél befútta a hajdan idők e szemtanúját. Sokáig kapcsolódtak még bizarr elképzelések a lovas sírokhoz (volt, aki azt képzelte, hogy lóra ültetve temették el a halottakat, mások a sír fölé feltorzott lovak elképzelését fejtették tovább). A mind gondosabb megfigyelések nyomán azonban egyre több pontos információ jutott a kutatók birtokába a lovas temetkezések formájáról, típusairól és rendszeréről.

Ilyen lovas temetkezések számos hartai sírban is megfigyelhetők voltak. E temetőnél is élt az a szokás, hogy nem teljes lovakat tettek a másvilági útra bocsátott mellé az evilági társak, hanem egy kedves hátast megnyúzva csak a lókoponyát, a négy lábszárat hagyták a lóbőrben, s vagy összehajtogatva, vagy pedig a halott mellé terítve ezt helyezték be a sírba. A hartai temetőben mind egyikre (4. sír), mind a másikra (11. sír) volt példa. Az eltérő temetkezési szokás oka ma még nem ismert. Valószínű se etnikai, se hitvilági oka nem volt, egyszerűen csak arról volt szó, hogy egyes családok az egyik, míg mások a másik szokást gyakorolták.

Összefoglalva elmondható, hogy a lovas temetkezés szokása és a megnyúzott ló bőrének sírba tétele általános szokásként végig megfigyelhető a korai magyar temetkezések esetében. A szokást eleink azonban nem minden esetben gyakorolták. Azt megállapítani pedig, hogy ki miért kapott, vagy nem kapott lovat, esetleg lószerszámot ma már nem könnyű feladat. Annyi bizonyos, hogy a ló sírba tételének szokása számos olyan helyi sajátossággal is bírhatott, amely régiókként vagy családokként bizonyos vonatkozásaiban el is tért egymástól, vagyis volt, ahol a halott mellé fiatalabb, volt, ahol kivénhedt jószágokat helyeztek, s volt, ahol ez a szokás kevésbé volt fontos, ezért a ló helyett inkább csak a lószerszámot helyezték be a sírba másvilági útravalóul. Mindezek a szokások egy időben és egy területen is megfigyelhetők (mint ahogy erre jó tanúbizonyság a hartai temető is), azonban a köztük lévő különbségekben esetleg megbújó gondolati háttér még megfejtésre vár...


Fiatal lány sírja

A hartai temető 22. sírjában nyugvó lány fiatalon, női szépsége virágkorában hagyta el családját, szeretteit. A 20 év körül meghalt lányt gazdag ruhában, a kezén kőbetétes gyűrűvel helyezték végső nyughelyére.

Érdekes jelenség volt a sírban, a koponyatetőn talált két veret. A veretek az idők során nem csúsztak el, miután az anyag, amit díszítetek elporladt. A két veret alapján valószínűsíthető volt, hogy a lány fejfedőt viselt. Azt azonban ma már az "ásó tudománya" sem tudja pontosan megállapítani hogy ez a fejfedő milyen is lehetett. Bizonyos dolgok eddigi ismereteinkből kiindulva kizárhatók. A veretek helyzete alapján nem valószínű, hogy párta volt, s az is bizonyos, hogy nem egy, a beregszászi süvegdíszhez hasonló, magas csúcsú fejfedő volt a halott fején. Jóval valószínűbb, hogy egy kendőt, vagy a koponya körvonalát szorosan követő sapkát viselt az eltemetett lány.

A halott felsőruházatának gallérját és felső részét gazdagon díszítették kéttagú csüngős veretek. Ezeket a verteket sokáig legfőképp ingnyak-díszként értelmezték a kutatók.

A sír ékességei közé tartozott még a két gyűrű. A jobb kézen lelt, a 3. sírnál szerényebb, kialakítású kőbetétes gyűrű számos 10. századi sír mellékletében megfigyelhető. A bal kéz gyűrűs ujján talált másik ékszer jóval köznapibb darabja a korabeli divatnak. Az öntött bronz pentagramma (ötágú csillagot megformázó) díszítésű gyűrű gyakori kísérőlelete a 10. század első felére eső síroknak. A két gyűrűtípus együttes előfordulására mindeddig azonban nem volt példa. A pentagrammás gyűrűk a 10. század középső harmadában divatoztak leginkább. A fiatal lány gyásza az egyik utolsó aktusa volt a temető használatának. Valamikor a X. század középső harmadán, nem sokkal ezt az eseményt követően a közösség már valahol máshol nyitotta meg újabb halottainak a nyughelyét.

A most feltárt hartai temető mint az előbbi áttekintés is mutatja, az egyik legjelentősebb honfoglalás kori leletegyüttes a mai Bács-Kiskun megyéből. A sírmező, a kevés, a régióból ismert, teljes egészében feltárt 10. századi temetők egyik legkiemelkedőbb emléke. A feltárt gazdag mellékletű női sírok pedig megidézhetik honfoglaló eleink ősi árnyait.


Szerző: Langó Péter - MTA régészeti Intézet